Genesis Logic

Az alapvető struktúra

A tudományos, vallási, spirituális és metafizikai világértelmezések metszéspontjában csak olyan értelmezés állhat meg, ami minden tudást, tényt figyelembe vesz, de semmit sem fogad el automatikusan igaznak, ami nem bizonyított.

Egy valóságértelmezés alapja ott kezdődik, hogy meghatározzuk a világ létezésének az okát. Ezt ma éppúgy, mint bármikor korábban, csak az intelligencia megnyilvánulásával tudjuk megindokolni. A materialista világkép hívei között ez nem egységes ugyan, de közöttük is jelentős azok aránya, akik az eddig felismert fizikai törvények összefüggései és logikája alapján a világot csak egy alapvető intelligencia megnyilvánulásaként képesek elképzelni. Az ateizmus valójában ennek az intelligenciának az elutasítása, ami egy szembenállás megnyilvánulása, tagadás, nem pedig egy önálló világértelmezés.

Ez az egyetlen olyan kiindulópont, ahol valamilyen szinten konszenzusra lehet jutni az elméletek dzsungelében. Ezt az alapvető intelligenciát feltételezve megállapíthatjuk, hogy minden világkép rendelkezik a megfelelő alappal, ami eljuttat a valóság felismeréséig és megértéséig. A különbségek abból adódnak, hogy hogyan értelmezzük ezt az alapvető intelligenciát. Istennek, Tao-nak, Dharma-nak, egyszerűen csak Felsőbb intelligenciának stb. és aztán milyen értelmezést építünk rá.

A Genesis Logic kísérletet tesz két jól ismert világértelmezés szintézisére, ami mindkettőből kizárja a dogmatikus magyarázatokat, és csak a tények felhasználásával alkot egy értelmezést, ami mindkét irányból értelmezhető.

A módszer egyszerű, de lényegre törő. Az alapfeltevés szerint a valóságot a tudományos kutatás tárja fel. A természettudományok felfedik az anyagi világ működésének alapvető törvényeit, a pszichológia pedig a tudat működésének törvényszerűségeit tárja fel. Ha azt a tudást, ami ma elérhető a számunkra, egy olyan értelmezési rendszerbe helyezzük, ami már több ezer éves, akkor egy olyan struktúrát fedezhetünk fel, ami egyébként teljesen láthatatlan maradna.

Az értelmezés alapja ezért a Biblia. Az eredeti héber szöveg alapján minden szónak olyan értelmezését kell megalkotnunk, ami a mai tudásunk szerint a legpontosabban értelmezhető. A szavak tehát meghatározások elnevezései a bibliában, amit pontosan értelmezve és következetesen használva a teljes szövegben, egy olyan magyarázatot tár elénk a világ értelmezéséhez, amit más módon nem lehetséges elérni.

Ha a feltételezésünk helyes, akkor a Biblia olyan struktúrát fog felfedni, amit eddig azért nem láthattunk, mert a szöveg fordításai nem tükrözik pontosan a héber szerkezetet. A héber szavak, nevek, számok önmagukban is jelentést tartalmaznak, de a neveket természetesen nem fordítják le a fordítások, így ezek eleve rejtve maradnak.

A meghatározások megalkotásakor szükségünk van egy minél tömörebb meghatározásra, ha lehet egyetlen szóra, vagy egy tőmondatra. Ezen felül viszont szükséges egy pontos meghatározás is. Ezért a Kifejezéstárban rögzítünk minden meghatározást, és a létrehozás helyét is. Ha később valami miatt változtatunk egy meghatározáson, akkor azt csak úgy tehetjük meg, ha az minden korábbi szöveghelyen is megállja a helyét. A meghatározások viszont épülhetnek, lehetnek pontosabbak a későbbi megjelenések során, ezért, ha egy meghatározást pontosít a későbbi szöveg, akkor az eredeti meghatározást is megtartjuk, és a kibővített meghatározást is, hogy a meghatározás fejlődése nyomon követhető legyen.

Az első esszé konkrétan is bemutatja a módszert, az első meghatározások létrehozásával szolgálva példaként.

Az első meghatározásaink

A biblia a valóság értelmezéséhez a struktúrát adja meg, de a meghatározásokat magunknak kell megalkotnunk. A több mint ezer oldalt tartalmazó könyvek pedig megmutatják, hogy a megalkotott meghatározásaink megállják-e a helyüket mindenhol a szövegben.

A struktúra felépítése azzal kezdődik, hogy „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet”.

Ez alapján a szöveg alapján a materialista világkép szerint értelmezve: Az alapvető, mindent meghatározó intelligencia a bibliában Isten-nek van nevezve. A teremtés alapvető törvények meghatározását jelenti, ami alapján a fizikai világ létezik. A föld ezek alapján az anyagi világ, amelynek a létezését a meghatározások teszik lehetővé, amik együttesen égnek lettek elnevezve. A kezdetben pedig az idő kezdetét jelenti, ami azt jelenti, hogy az idő csak az anyagi világban van jelen, az anyagi világhoz tartozik. Az idő valójában a változás sebessége, ezért az anyagi világhoz tartozó fogalom.

Teremtés: Meghatározás.

Alapvető törvények létrehozása, melyek állandók, változatlanok és megváltoztathatatlanok. Az élet és az anyagi világ létének alapjait határozzák meg.

Mózes1 1.1

Isten: Teremtő tudat.

A világ törvényeit megalkotó erő, amely törvények szerint a világ létezik, anyagi alakot ölt. Isten tudatában van a világnak, ami ezáltal létezik, és minden következményét is látja törvényeinek, „elejétől a végéig” ismeri a világot. Számára az idő nem létezik úgy, mint az ember számára, minden időben, minden tettnek, cselekedetnek, változásnak a tudatában van.

Mózes1 1.1

Ég: A törvények világa.

A világ összes törvényének tárhelye, ahol megismerhető, tudatos formában minden ismeret megtalálható.

Mózes1 1.1

Föld: Az anyagi világ.

Az anyagi világban megtalálható minden anyag, tehát nem a föld nevű bolygó, hanem minden egyes atom vagy részecske, ami létezik, és minden egyes galaxis, amelyet a legjobb távcsővel sem tudunk meglátni. Ezen anyagok pedig az Ég törvényei szerint léteznek.

Mózes1 1.1

Az időt nem vehetjük fel a kifejezéstárba, mert a héber szó egyszerűen kezdetet jelent, nem időt, ezért csak az Isten meghatározásába tudjuk rögzíteni, hogy az idő is egy meghatározások szerint működő folyamat, ami megjelenik az anyagi világban, mert az égben meg lett határozva a működése.

Ezeket a meghatározásokat felvezetjük a kifejezéstárba és a későbbiekben ezek szerint kell értelmeznünk őket a szövegben.

Illustration © Genesis Logic

Az ember a fejlődése során eljut arra a pontra, amikor felfedezi a világban saját értelmezéseinek megjelenését, a saját „hatását” a világra, nem csak a tettein keresztül, hanem már az által, ahogyan a világot értelmezi. A figyelem már nem csak kifelé irányul, hanem önmagát kezdi el megfigyelni a tudat, a saját működésének módjait kezdi el megismerni.

Ez az önkeresés, a spirituális út kezdete, amely megváltoztatja az ember érdeklődési köreit. Kialakul a spirituális egó, amely hamar szembe kerül minden énünkkel, amit addig kialakítottunk az életünk alatt.

A különböző meditációs technikák kipróbálása, az egó felismerése, és a szembe helyezkedés az egóval törvényszerűen megjelennek az életünkben. Az út mindenki számára teljesen egyéni, de van pár fontos mérföldkő, amelyek felismerése valódi előrelépés. Ezek közül veszünk most górcső alá egyet, mely kiemelt jelentőségű a valóság felismerése felé vezető úton.

Az egó valójában nem egy ellenség, nem egy olyan képződmény, ami megakadályoz bennünket a „megvilágosodás” elérésében. Mégis, az út elején mindig egy legyőzendő, leküzdendő akadályként ismerjük meg az egót. Az egó nem más, mint az életünk során a tapasztalatainkból megalkotott meghatározásaink összessége, melyekkel a világot leírjuk. Ezekből a meghatározásokból kialakulnak különféle énállapotok, különféle személyiségek, amelyeket felhasználunk az életünk során, mint Én Vagyok, mint az éppen aktuális élethelyzetben a legjobb megjelenési formánk, amit megjelenítünk.

Az életünk során egyre több személyiségünk alakul ki, ami nem egy skizofrén állapot, hanem egy egyre bővülő eszközkészlet, amely egyre sokoldalúbbá tesz bennünket.

A spirituális út elején kibővül ez az eszközkészlet egy új személyiséggel, a spirituális egóval, ami a saját énjeit kezdi el leküzdendő ellenfeleknek látni, amiket meg kell szüntetni, hogy elérje a spirituális célt, a megvilágosodást, a béke és boldogság állandó megélését remélve.

Ez egy teljesen normális jelenség, egy lépcsőfok, amelyet nem lehet átugrani, a megismerési folyamat fontos része. Lényeges felismerni viszont, hogy a spirituális egó is egy ugyanolyan egó-énállapot, mint az összes többi. Az énállapotaink egyre csak szaporodnak az életünk során, de mivel a tudat által alkotott meghatározásokból állnak, ezért egy-egy meghatározásunkat több énállapotunk is felhasznál önmaga meghatározásához. Az énállapotaink így jelentős mértékben összekapcsolódnak, és ezért mindenkinél felismerhetőek olyan alaptulajdonságok, olyan alap reakciók, melyek egy stabil személyiségben mutatkoznak meg a külvilág, a többi ember számára, és önmagunk számára is.

A spirituális egó a kialakulása során viszont egy olyan meghatározásokból alkotott énállapot, amiket az önkeresés alatt hoztunk létre, ezért ezek a meghatározások nem osztoznak más énekkel az énkép kialakításában, és így eléggé elkülönülten létezik bennünk, és nagy mértékben szemben áll a mindennapokban használt énjeinkkel. A mindennapi életünk viszont nem szűnik meg, ezért egy jelentős mértékű belső ellentét alakul ki a spirituális egó és a hosszú évek alatt felépített személyiségünk: a többi énünk között. Ez az állapot maga a keresés, a keresővé válás állapota.

A keresés valójában kifelé irányul, könyveket, mestereket, meditációs technikákat keresünk, elvonulások, új közösségek, új, hasonló érdeklődésű embereket keresünk, mert egy korábban teljesen ismeretlen nézőpont és érdeklődési irány alakul ki bennünk.

Ez az állapot valójában egy kontrasztot hoz létre bennünk, ahol a korábbi személyiségünk, mely sok-sok énállapot összességét jelenti, szembe kerül az új, spirituális énünkkel, ami szintén állhat több énállapotból, de mégis szembe kerül az egóval, azzal, amit most egóként ismerünk fel a saját személyiségünkben. Ez a kontraszt létre kell, hogy jöjjön bennünk, ez teszi lehetővé, hogy érzékelhetővé váljon a saját belső terünk, felismerhessük az énjeinket, és felismerhessük, hogy az énjeink valójában meghatározások csoportjai, melyeket konzisztensen használunk hasonló élethelyzetekben.

A nehézséget az okozza a továbblépésben, hogy könnyű beleragadni abba az értelmezésbe, hogy a spirituális egónk a valódi énünk, egy felsőbb én, amivel azonosulva lépünk tovább a megismerés útján. Ez egy logikus következtetés, ami törvényszerűen kialakul, de nem valóságos. Ez az a pont, ahol nagyon könnyű elakadni, és éveket-évtizedeket lehet eltölteni ezen a szinten, miközben folyamatosan kutatjuk a különféle spirituális irányokat, vallási irányokat, meditációs technikákat.

A valódi továbblépés, a következő szint valójában az, amikor felismerjük, hogy a spirituális egó, a spirituális énjeink is pont olyan énállapotok, mint az összes többi. Az életünk más területein használjuk őket, és ezek jelentős szembenállást mutatnak a korábban kialakult énjeinkkel, de valójában az élethez a korábbi énjeinket használjuk a mai napig, és nagy szükségünk is van a korábbi énjeinkre is, mert a világban továbbra is dolgozunk, tanulunk, utazunk, vásárolunk, kapcsolódunk stb.

A spirituális egó megjelenése valójában azért volt szükséges, hogy felismerhetőek legyenek az énállapotaink, melyekből a személyiségünk áll. Felismerhetővé válnak a megjelenő kontraszt által az énállapotainkon túl a meghatározásaink is, melyekből az énállapotok állnak.

A felismerés pedig rámutat, hogy a spirituális egó is énállapotok csoportja, melyek meghatározásokból állnak, hasonló meghatározásokból kialakított énképek, melyek megjelennek általunk a világban. A valódi eredmény, a valódi felismerés az én szerkezetének és működésmódjának megismerése, mely az által vált érzékelhetővé és megismerhetővé, hogy a spirituális egó szembe került az egóval, és így kialakult az a kontraszt, ami lehetővé tette az érzékelést, lehetővé tette, hogy meglássuk önmagunkat.

Az én szerkezetének felismerése, mely által meglátjuk a saját énjeinket, és a tartalom felismerése, melyben felismerjük az éneket alkotó valóságot értelmező és leíró meghatározásainkat, hozzáférhetővé teszi számunkra a saját mentális terünket. Gondolkodás közben nem csak nézzük a saját gondolatainkat, hanem felismerjük bennük önmagunkat, az énjeink alkotóelemeit, melyhez így sokkal tudatosabban férünk hozzá.

Ez a fajta tudatosság a tudatosan elérhető éntartalomhoz ad hozzáférést, de az érzelmi állapotaink nem válnak tudatossá általa, ezért valódi irányítást nem fog adni a felismerés. Nem arról van szó, hogy ez után már képesek vagyunk „kiválasztani”, hogy mikor melyik énünk jelenjen meg, és az milyen meghatározásokból álljon, hanem arról, hogy érzékelhetővé válnak a tudatunk számára a saját énjeink, így a megismerés jelentősen mélyül önmagunk irányában.

Az énjeink válnak érzékelhetővé, felismerhetővé, és az énjeinket alkotó valóságot leíró meghatározásaink válnak szintén érzékelhetővé és felismerhetővé.

A legnagyobb haszna ennek a felismerésnek az, hogy a spirituális egóhoz tartozó énképek és a korábbi énképek közötti ellentétet feloldja. Amikor felismerjük, hogy a spirituális egó ugyanolyan énállapotok összessége, mint a „sima” egó, akkor a szembenállások elkezdenek feloldódni, mert megszűnik az egó leértékelése, de megmarad a lényeg, az énállapotok érzékelésének a képessége. Sokkal nagyobb rálátásunk lesz önmagunkra ez után a felismerés után, és az önmagunk megismerése során egy nagyon jelentős lépést tettünk.

Mivel egyre jobban megszűnik a spirituális ének és a hétköznapi énállapototok közötti leértékelés, ezért a spirituális énjeinkhez használt meghatározásaink és a hétköznapi élet során használt énjeink meghatározásai egyre inkább elkezdik egymás „eszközkészletét” használni. Az általános énkép megint elkezd egységesebb képet mutatni, és a belső harc elkezd megszűnni.

A spirituális és a hétköznapi életünk egyre kevésbé válik el, és ez a következő szint, ahova eljutunk a megismerés útján.

A spirituálisnak tartott értelmezéseink egyre inkább megjelennek a hétköznapok tapasztalataiban is, mert a régebbi, mindennapos életünk által használt énjeink is megkapják a korábban csak a spirituális ének által használt meghatározásainkat. Maga az élet is elkezd egységesebb képet mutatni és érthetőbbé válni.

Kezdetben a spirituális út egy egyéni útnak tűnik, egy új, a normális élettől elkülönült közösség irányába vezet, de ez csak azért van, hogy létrejöhessen egy olyan kontraszt, amiben felismerjük a saját személyiségünk működését és annak építőelemeit, a meghatározásokat, amikkel az érzékelt valóságot, a világot leírjuk mentális szinten.

Miután képessé váltunk az érzékelésre, ez az ellentét már csak korlátoz bennünket a megismerés útján. Fel kell ismernünk a szembenállás valótlanságát, de ez csak akkor lesz lehetséges, ha felismerjük a szembenállás értékét. A spirituális egó kialakulására szükség volt, hogy érzékelhetővé váljon a saját énjeink szerkezete és tartalma, és az értékelés tette lehetővé. Így a spirituális egó értéke és a hétköznapi egó értéke is a helyére kerül. Mindkettő megkapja azt az értékelést, ami megilleti őket, mert a hétköznapi egóra is szükség van ahhoz, hogy emberi testben létezhessünk, és a spirituális egóra is szükség van ahhoz, hogy a megismerés útján továbbléphessünk.

Mindkét egó értékének a felismerése és a szembenállás megszűnése pedig ahhoz szükséges, hogy megszűnjön a szembenállás, és a jelentős mértékben elkülönülő meghatározások, melyek a két egót alkotják, elkezdhessenek egymásba beépülni, mert mindkét csoport a valóság megismerése által született meghatározásokat tartalmaz, melyek valójában nem különülnek el.

Ami létezik az megjelenik a világban, ezért a szembenállások csak azért jönnek létre, hogy érzékelhetővé tegyenek valamit, amit korábban nem voltunk képesek érzékelni, de amint létrejött az érzékelés képessége, nincs tovább szükség a szembenállás fenntartására, mert az érzékelés már az értékelések és a szembenállások nélkül is megmarad.

A spirituális út végül nem egy új identitáshoz vezet, hanem az identitások közötti harc megszűnéséhez. Nem egy magasabb én születik meg bennünk, hanem fokozatosan szűnik meg az a kényszer, hogy bármelyik énünket véglegesnek tekintsük. A keresés elején még külön akarjuk választani a spirituálisat és a hétköznapit, de a felismerés végül újra összeilleszti őket. Maga a béke sem valamilyen rendkívüli állapot, hanem az a pillanat, amikor a bennünk lévő szembenállások jelentőségét felismerjük.

A spirituális út nem arról szól, hogy megszabaduljunk az egótól, hanem arról, hogy felismerjük: minden énünk ugyanannak a tudatnak a különböző megjelenése.

Ma két lehetőség adott számunkra. Vagy materialista világképpel rendelkezik valaki, vagy hívő. Valójában persze a materialista világkép is egy hit, mint bármelyik vallás, de ez a „vallás” nyújtja a legnagyobb szabadságot a benne hívőknek, a szabad akarat megélésének legerőteljesebb formája. A tudat fejlődésének nagyon fontos lépcsőfoka, amikor képesek vagyunk minden „felsőbb” irányítást kizárni, és teljes mértékben önállónak és szabadnak érezni magunkat.

             Ha egy kicsit alaposabban megvizsgáljuk a lehetőségeinket, azt láthatjuk, hogy majd minden vallás hatalmas mértékben dogmatikus. Például, elolvasva a bibliát, elég nehéz megérteni, hogy miért ragaszkodnak a keresztény egyházak olyan magyarázatokhoz, melyek megalapozzák a vallások fajtáit és miért vannak olyan komoly szembenállások a különböző egyházak között.

             Ha a materialista világképet vesszük górcső alá, ha megvizsgáljuk, hogy milyen bizonyítékokra támaszkodunk e téren, akkor nagyon meglepő eredményre jutunk. Minél mélyebbre ásunk a fizika törvényeinek értelmezésében, annál több ellentmondást találunk, melyek magyarázatai éppoly dogmatikusak, mit a szentírások magyarázatai. Sőt, van itt egy óriási probléma, ami olyan akadályt képez a kutakodó elme számára, mely szinte legyőzhetetlen. Szinte.

             A fizika törvényei után nyomozva olyan megfogalmazásokat és magyarázatokat találunk, melyek még a vallások dogmáinál is érthetetlenebbek. Ha egy fizikus a hullámelméletekről tanul és megkérdezi, hogy miért működik az elektron így, senkitől sem kap értelmes választ, sőt. Még a szándékától is eltérítik.

Fogd be a szád és számolj!

Ez a leghíresebb válasz, mely mára szállóigévé vált. A hullámelmélet működik, használjuk fel, számoljuk ki, alkalmazzuk. Majd, ha nyugdíjba ment a fizikus, ha visszavonult, akkor foglalkozhat ilyen jellegű kérdésekkel, de ha fiatalon ilyen „filozófiai” kérdésekkel foglalkozik, akkor senki sem veszi komolyan, mint fizikust.

Olyasmit kell letenni az asztalra, ami felhasználható, ami „értékes”, ami hasznot hoz. Hogy miért és hogyan működik, az lényegtelen, az a lényeg, hogy működik.

A fizika törvényei léteznek, de hogy miért épp olyanok, amilyenek, vagy hogy hogyan jöttek létre, arra nincs még megközelítő magyarázata sem a materialista világképnek. Egy tudós nem tehet fel ilyen kérdéseket, mert hamar filozófussá minősül a többi „tudós” körében.

Newton még teljes mértékben azon dolgozott, hogy megtalálja a világot működtető törvényeket, a megértés vágya volt a legfőbb motivációs tényező. Einstein hasonlóan megérteni akarta, hogy miért működik éppen úgy a világ, ahogy azt érzékeljük, de a megállapításai már csak az anyagilag megjelenő, érzékelhető, megfigyelhető magyarázatokat tették lehetővé. Planck pedig már megérteni sem akarta, hogy mi miért történik, csak felhasználni az anyagot minél hatékonyabb módon.

Ha visszatérünk a kályhához, nem fogadunk el semmit készpénznek, hanem valódi magyarázatokat keresünk, akkor a materialista világképben is egyre több és egyre érthetetlenebb dogmába ütközünk, melyeket kétségbe vonni még a vallási dogmáknál is nagyobb „bűn”. Tudománytalannak fogunk minősülni, ha ezekre a dogmatikus alapokra akár csak rákérdezünk.

A legtiszteletreméltóbb hozzáállásnak mindig is a tudós, a kutató hozzáállását tartottam, aki megérteni akarja a világot. Ma már nem ezt jelenti tudósnak lenni. Ma felhasználni kell a tudást, anyagi értelemben kell hasznot hoznia a kutatásoknak. Aki valóban a megértésre törekszik, az kiszorul a tudományok elfogadott világából, és csak a tudományok peremterületének tartott filozófiai minősítésre számíthat, melynek nincs haszna a ma leginkább érvényes értékrendszer szerint, ahol a legfőbb úr, a legnagyobb érték, a Hatalom. Mértékegységet is rendelhetünk ehhez a meghatározáshoz: Pénz! A tudós akkor számíthat pénzre a kutatásaihoz, ha azok még nagyobb anyagi haszonnal kecsegtetnek.

Ha valódi tudásra szomjazunk, először is el kell vetnünk minden olyan meghatározást, aminek nincs megfelelő magyarázata. Minden dogmát ki kell selejteznünk, legyen az vallási vagy tudományos, és csak olyan magyarázatokat fogadhatunk el, melyek nem mondanak ellent tapasztalatainknak. Ennek az lesz az eredménye, hogy jelenlegi világképünk összeomlik, és olyan magyarázatokhoz jutunk, melyeket sem a vallások, sem a tudományok nem fogadnak el. Ez logikusan következik a fentiekből, de elfogadni már sokkal nehezebb. Mi marad így a jelenleg rendelkezésre álló világképeinkből?

Ami marad, az a valóság.

Illustration © Genesis Logic

Alapvetően a tudat maga a létezés, ami tudja, hogy létezik. A tudat egy, nincs benne elkülönülés.

Az én viszont attól én, hogy elkülönülten létezik. Az én vagyok azt jelenti, hogy pontosan meghatároztam azt, hogy én ki vagyok, mettől meddig tartok, mik a határaim.

Az éneket elképzelni úgy a legegyszerűbb, hogy diavetítőként képzeljük el őket. A diavetítő csak fényt áraszt, és a diafilm megtöri a fényt. Értelmezi az érkező információt, és az értelmezett információ jelenik meg a vásznon. A kép, amire azt mondjuk: Ez vagyok én. Ez az én a tudat egyik énje lesz, mert a tudat adja a fényt, fény nélkül nincs kép, nincs én, nincs semmi.

Minden ember, aki valaha élt, él, vagy élni fog, a tudat fényét jeleníti meg az anyagi világban, és azt a saját értelmezésein keresztül formába önti a világban.

A fény mindig ugyanaz, de a forma mindig egyedi.

Egy terminál a testünk, amin keresztül érzékeljük az anyagi világot, és amin keresztül meg is jelenünk az anyagi világban.

Az életünk alatt nem csak egy-egy diával dolgozunk, énjeink vannak bőven, minden hasonló élethelyzetre van egy bejáratott, jól használható énünk, úgyhogy a diavetítőben folyamatosan cserélgetjük a diákat, mindig azt az ént rakjuk be, amelyik a leginkább megfelelő az adott helyzetben.

A diák pedig folyamatosan szaporodnak. Ahogy telik az idő, egyre több ént hozunk létre, és mindegyik ott van a diavetítő mellett használatra készen.

A legnagyobb probléma az élet előrehaladtával, hogy a különböző énjeink egyre inkább különböznek egymástól. Testünk viszont csak egy van, és az minden énünk otthona, ahogyan a személyiségünk is minden énünket magában foglalja.

Ahogy telik az idő, egyre nagyobb ellentétek alakulnak ki a személyiségeink között, ezért egyre csak nő a belső harc. Az énjeink mind szeretnének megjelenni, de minél többen vannak, annál kevesebb ideig lehet jelen egy-egy énünk, és minél nagyobb ellentéteket tartalmaznak, annál nagyobb harc zajlik belül. A diavetítő, a test, egyszerre csak egyet tud megjeleníteni, és a személyiségünket az határozza meg, ami megjelenhet.

A belső feszültség lassan, de biztosan elhasznál bennünket, elhasználódik a test és az énjeink közötti ellentét is szép lassan olyan szintre jut, hogy kizárják egymást.

A tudat valójában folyamatosan ontja fényt, de a test, a diavetítőnk már csak töredékét képes megjeleníteni annak, ahány ént az életünk alatt létrehoztunk.

A tudat viszont nem felejt, mindent, ami megjelent valaha az anyagi világban, elraktároz, mint információt és azokat bármikor újra képes megjeleníteni, mert ha egyszer már megtette, akkor tudja, hogy az, amit megjelenített, hogyan jelenik meg.

Ezért tudat. Megismeri azt, amit megjelenít, és az tudatossá válik az emberek által.

A lehetséges ének minden ember életével egyre csak szaporodnak, melyek aztán újra meg akarnak jelenni, hisz ezek valójában ének. Egy ember élete alatt rengeteg ént termel ki, és azok mind meg akarnak jelenni az anyagi világban.

Az életünk alatt tudatossá válnak az énjeink, de a test halálával nem tűnnek el, csak a diavetítő tűnik el.

…

Az ének, a dialemezek megmaradnak, és amint megjelenik egy új diavetítő, újra megjelenhetnek.

A diavetítők ezért folyamatosan „születnek”, mert az ének meg akarnak jelenni, de nem úgy, mint korábban, amikor létrejöttek, hanem önállóan, saját testben, amin nem kell osztozniuk más énekkel, ezért az egy élet alatt megalkotott énjeink külön-külön testekben térnek vissza, saját diavetítőjük lesz. De a folyamat nem áll meg. Ahogy az én megjelenik, további éneket kezd el létrehozni, mert az új élethelyzet mindig új értelmezést igényel és eredményez. Az élet nem áll meg, de a körülmények folyamatosan változnak.

Gondoljunk bele, hogy ugyanaz az én hogyan jelenhetett meg akkor, amikor még a rádió is luxus volt, és a helyi kocsmába kellett elmenni, hogy a rádióban meghallgassuk a híreket, és hogyan jelenik meg ma, amikor még a lépésünket és a pulzusunkat is folyamatosan figyelemmel kísérik az elektronikai eszközeink.

…

A tudat nem változott semmit, tiszta fény. Nincs énje, nincs akarata, nem értékel semmit, számára nincs jó és rossz. A tudat létezik, és az ének által tudja azt, amit tud. Az ének által ismeri meg a világot, és azt, hogy abban mi és hogyan jelenhet meg. A tudat csak akkor éntudat, ha jelen van egy én, ami meghatározza, hogy itt és most mi legyen a tudat. A dia, a szűrő, a lencse, az én meghatározásai teszi a tudatot éntudattá, de ettől még az énnek nincsen tudata. A tudatnak vannak énjei, és minden én a tudat énje.

…

Milyen érdekes jelenség az, amikor az én elkezdi keresni a tudatot. A tudat nélkül nincs én, mert nincs fény, mégsem látjuk a fényt, csak azt, amit megjelenít.

Illustration © Genesis Logic

Az Én Vagyok élménye egészen egyedi, de mivel az emberi test az érzékelésre van optimalizálva, tervezve, ezért csak az után válik lehetségessé felismerni, hogy kik is vagyunk valójában, amikor már elég jól strukturált énállapot hálózatunk alakult ki, és létrejön bennünk a vágy, önmagunk mibenlétének megismerésére is.

A vágy létrehoz néhány olyan meghatározást bennünk, ami önmagunkra irányítja a figyelmünket, és ekkor elkezdődik a „keresővé válás”.

Keresőként elkezdjük önmagunkat megfigyelni, és felismeri az egót, ami nem egy egységes személyiség, hanem különböző élethelyzetekre optimalizált ének, személyiségek halmaza.

A kereső énünk is kialakul, aki már felismeri az egót, szembe helyezkedik vele, mint egy ellentétpár jelenik meg bennünk a kereső én és az egó, amit a kereső én felismer és megismer.

Tovább mélyülve az önmegfigyelésben felfedezzük, hogy ezek az ének valójában olyanok, mint a szemüvegek. Nem találunk egy eredő-ént, aki minden én felett állna, hanem csak a színtiszta tudat van a szemüveg mögött, amit az én szemüvegek tesznek személyiséggé.

A kereső énünket is elkezdjük látni, de nem azért, mert más tudatállapotba kerülünk, hanem azért, mert a kereső énünkből is egyre több én alakul ki. Egyre szaporodnak az önmegfigyelés során a meghatározások, melyeket megalkotunk önmagunk megfigyelése során, és egyre több féle módon látjuk önmagunkat. Ez vezet az egyre több féle kereső én kialakulásához, melyek közül néhány már a kereső énjeinket is képes érzékelni, látni, mert szembehelyezkedik velük, hogy önagát képes legyen meghatározni.

Felismerjük az én alkotás mechanizmusát, mely megmutatja, hogy minden értelmezésünk kapcsolódik valamilyen énhez, valamelyik személyiségünkhöz. Azok a meghatározásaink pedig, melyekben teljesen biztosak vagyunk és a tapasztalataink is alátámasztják őket, egyre több énünkbe beépül.

A tudatnak nincs személyisége, nem tud Én Vagyok lenni, csak ha meghatározásokat alkot a tapasztalataiból, és azokkal azonosul. A meghatározásainkkal való azonosulás tesz bennünket Énekké,

Az én vagyok élménye ott kezdődik, amikor egy szemüveg felkerül a tudat érzékelésére. Az érzékszerveink által közvetített információk és a tudat közé bekerül egy szemüveg, ami meghatározásokat tartalmaz és azt mondja:

1. Ilyennek látom a világot, így értelmezem azt, amit érzékelek.
2. Ezért Ez Vagyok Én!

Innentől kezdve már nem csak látjuk a tapasztalatainkat, hanem a már meglévő meghatározásaink alapján eldöntjük róluk, hogy azok milyenek. Ez az alma a fáról, most már a korábbi meghatározásaink szerint mi döntjük el, hogy mi jó, és mi nem jó. Ez alapján pedig már nem csak megéljük a tapasztalatainkat, hanem meg is akarjuk határozni, hogy mi történjen.

Nem megérteni akarjuk a világot, azt, hogy mi miért történik úgy, ahogy történik, milyen törvényszerűségek alapján működik a világ, hanem meg akarjuk szabni, hogy mi történjen.

A tudat önmagában nem képes énnek értelmezni az információkat, melyeket az emberi testen keresztül érzékel, de az értelem meghatározásokká rendezi az érzékelt információkat, felismeri az ismétlődéseket és a törvényszerű működést, és ezek a meghatározások meghatározzák az énjeinket. Ezek vagyunk mi. Minden, amit képesek voltunk megérteni a világ működéséből. Ezekből állnak az énjeink, amikkel azonosulunk.

A tudat csak azzal a meghatározással azonosul, ami azt mondja ki, hogy Ez Vagyok Én, és ez a meghatározás egy nagy csomó meghatározást kapcsol magához, amik a szemüvegbe kerülnek, és ezeken keresztül érnek el a tudathoz az érzékelt információk, melyekből az értelem aztán további meghatározásokat alkot.

Az én nem egyetlen meghatározás és nem is egységes. Az a bizonyos szemüveg valójában sok-sok különböző szemüveget jelent, melyek külön-külön is összetettek, amiket mi folyamatosan cserélgetünk az épp megélt tapasztalatok szerint. Teljesen másként határozzuk meg önmagunkat különböző élethelyzetekben. Nem egyszerűen másképp viselkedünk más-más emberekkel szemben, más-más élethelyzetekben, hanem teljesen más énünk jelenik meg. Cserélgetjük a „szemüveget” igényeinknek megfelelően. Úgy képzelhetjük el a legjobban az énjeinket, ha elképzelünk egy nagy halmazt, amiben minden meghatározásunk benne van. Ezekből egy-egy adag meghatározás alkot egy-egy ént, amit egy körrel tudnánk ábrázolni, ami meghatározásokat tartalmaz. Ezek az én-körök átfedhetik egymást, egy-egy nagyobb körben akár teljes egészében benne lehet egy kisebb kör, vagy akár több is, de teljesen elszigetelt énünk is lehet, ami nem osztozik egyetlen meghatározáson sem egyetlen másik énünkkel sem, mint a kereső énünk akkor, amikor elkezdjük feltenni a kérdést: Ki vagyok én?

Meghatározott énjeink vannak minden élethelyzetre, amik rendszeresen megjelennek az életünkben. Meghatározott énünk van arra az esetre, ha a főnökünkkel beszélünk, arra az esetre, ha a kollégánkkal, de esetleg teljesen más meghatározott énünk van egy másik kollégával való kapcsolatban, más otthon, a feleségünkkel szemben, és más a gyermekünkkel szemben, más a boltban az eladóval szemben, vagy a benzinkúton, és az újságosnál… Lehetne sorolni bármeddig, mert minden visszatérő élethelyzetre van egy-egy énünk, egy-egy „szemüveg”, ami szerint megjelenünk. Új, nem visszatérő élethelyzetekben pedig a meglévő énjeink közül azt használjuk, ami a legmegfelelőbbnek tűnik éppen, de ha semmi sem tűnik megfelelőnek, akkor gond nélkül létrehozunk egyet a rendelkezésre álló meghatározásokból, egy pillanat alatt létrehozunk egy újabb kört, mely a legmegfelelőbb meghatározásokat foglalja magában. Ha a helyzet hasonlít valamelyik olyan helyzetre, amire jól bevált énünk van, akkor azt használjuk, de ha változik a helyzet, akkor gond nélkül váltunk másik énállapotra, másik „szemüvegre”. Mindez tudattalanul történik, amíg fel nem ismerjük mindezt.

A helyzet ennél még egy kicsit bonyolultabb, mert ugyanarra az élethelyzetre, ugyanazzal a személlyel szemben, több énünk is megjelenhet. Például a főnökünkkel szemben másként viselkedünk, ha egyetértünk vele, mint amikor másként látjuk a dolgokat. Ilyenkor nem egyszerűen másként viselkedünk, hanem másik énünk is jelenik meg. Például lehet egy „mindent elintéző” énünk, egy „mindent jobban tudó” énünk, egy „fogalmam sincs” énünk, vagy egy „ezt nem tudom megcsinálni” énünk, sőt még rengeteg más lehetőség is fennáll, de néhány nagyon gyakori énállapotot használunk általában, mindig azt, amit a legmegfelelőbbnek találunk.

Az énjeink megértése nélkül mindig védelmezzük az énjeinket, mindig épp azt, amin keresztül a világot szemléljük, és ha a megjelenő valóság ellent mond annak, amit képviselünk, akkor azt úgy védelmezzük, mint a saját életünket. Sokszor ez a védekezés úgy nyilvánul meg, hogy gyorsan lecseréljük a „szemüveget” egy olyan énre, amelyik nagyon jól tud védekezni és konfrontálódni.

Felismerve az én működését, könnyen felismerhetjük, hogy valójában énjeink vannak, sok-sok különböző én-szemüveg, melyen keresztül a világot figyeljük és értelmezzük. Mindig a legmegfelelőbb szemüveget használjuk, hogy a lehető legjobb választ tudjuk adni a megjelenő tapasztalatokra. Mindez tudattalanul működik, de amint felismertük, elkezd tudatossá válni. Maga a felismerés, a megértés hat, nem kell semmi erőfeszítés hozzá, nem egy meditációs gyakorlat eredménye lesz az ének felismerése, hanem a megértés eredményezi. Először csak utólag vagyunk képesek felismerni és meghatározni, hogy milyen énünk is jelent meg pár perce, vagy épp még korábban, de mivel felismerjük önmagunkat, ezért ez a tudatos jelenlét egyre közelebb kerül a jelenhez.

Minél jobban megismerjük önmagunkat, minél jobban felismerjük énjeinket, annál inkább képesek leszünk felismerni azt is, hogy a megjelenő tapasztalatot nem tisztán érzékeljük, hanem valamelyik énünkön keresztül értékeljük és értelmezzük azt, amit tapasztalunk. Az értékelés és az értelmezés pedig megváltoztatja a tapasztalatot, melyet az énünk tesz a tapasztalattal. A valóság megjelenése így válik értékelté, jóvá vagy rosszá. Amikor látjuk az énünket is, mert a tapasztalatban már felismerjük, hogy most ezt jónak-rossznak-bármilyennek értékeljük, mert ilyenek-olyanok-amolyanok vagyunk, akkor ismerjük fel a tapasztalatban az értékelés folyamatát és a megjelenő énünk is „megjelenik” előttünk.

Az én felismerése nagyon becsapós tapasztalat, mert amikor megjelenik az igény bennünk, hogy az énjeinket felismerjük, az is egy énállapot. Létrejön egy olyan énünk, ami meg akarja ismerni a többi ént is, amivel a tudat azonosul az életünk során. Az életünk, a tapasztalataink a testünkhöz kötöttek, a testünk érzékszervei meghatározzák helyileg a tapasztalatainkat, ezért a megalkotott meghatározás az énjeink között jön létre, de olyan én lesz, ami képes meglátni, megismerni a többi, már létező énállapotot. Létrejön egy olyan szemüveg, mely felismeri a többi szemüveg létezését és képes is azokat megismerni.

Ezt azért lényeges felismerni, hogy a megjelenő ént, ami megismerni igyekszik önmagát a többi én megismerésével, ne értékeljük túl, ne azonosítsuk valami „felsőbb én” -ként, mert épp olyan én ez is, mint az összes többi. Egy szemüveg, amin keresztül úgy érzékeljük a tapasztalatainkat, hogy az énjeinket is képesek vagyunk felismerni és megismerni közben. Ennek az énnek a megismerése nem fog még egy felsőbb ént igényelni, mert ha felismerjük, akkor önmagában, azaz vele azonosulva is képesek vagyunk „látni”. Látni, azaz érteni, értelmezni, hogy ezen az énen keresztül jut el a tudathoz az információ, amit tapasztalunk, de ha valamelyik énünk is jelen van a tapasztalatban, akkor annak az énnek az értelmezése szerint értékelést is kap a tapasztalat, amit érzékelünk.

Gyakorlatilag első szám 3. személyben jelennek meg az énjeink a tapasztalatainkban, de ez az azonosulás valójában ingadozik. első szám 1. személy és 3. személy között ugrál a tudat, az azonosulás, mert az énállapotok megéléséhez szükséges az azonosulás. Az „én vagyok” a teljes azonosulás, és az „ott van az énem, ami megjelenik” az az énünk érzékelése egy másik énállapotból. Az én megjelenéséhez viszont szükséges a teljes azonosulás, mert az „én vagyok” élménye nélkül nem lehetséges létezni emberként.

A folyamat gyakorlatilag egy ismétlődő ciklus. Meghatározzuk az ént, amivel azonosulunk, majd ezen az énen keresztül újabb és újabb meghatározásokat hozunk létre, melyek újabb és újabb énekként jelennek meg az életünkben. Ezekkel az énekkel azonosulva éljük az életünket, melyek még több meghatározást hoznak létre. Az énekkel való azonosulás során megjelennek ellentmondások az énjeink között.

Ennek az egésznek a felismerése rámutat a lényegre:

Az énjeink valójában meghatározásokból állnak.

Ezek a meghatározások énekké állnak össze, hogy egy-egy élethelyzetben a legoptimálisabb reakciókat tudjuk adni, ne kelljen folyamatosan minden meghatározásunkon keresztül néznünk a világra, de valójában minden meghatározásunk a világról mi vagyunk.

A mentális teher csökkentése az, hogy egy-egy énbe tömörített meghatározás-halmazon keresztül nézzük a világot, mint most ez vagyok én.

Az énjeink gyakorlatilag azért különülnek el, hogy az egymásnak ellentmondó meghatározásaink létezni tudjanak, ne öljék ki egymást. Az elkülönülő énjeink elkülönülten tartják az egymásnak ellentmondó meghatározásainkat, és így azok mind létezni tudnak bennünk.

Ezek a meghatározások mondanak egymásnak ellent, de mivel mindegyik oldalt védelmezzük egy-egy énünk által, ezért az énjeink között jelenik meg a feszültség, mint belső feszültség.

Ez a felismerés döntő jelentőségű, hogy felismerjük, valójában minden énünk meghatározások összessége, tehát végső soron a meghatározásaink vagyunk, melyeket a tapasztalatainkból alakítottunk ki.

A további tapasztalataink pedig a meghatározásainkat tesztelik, hogy mennyire felelnek meg a valóságnak, de mivel énállapotok szerint kisebb csoportokba rendeződtek a meghatározásaink, ezért ezek önálló entitássá váltak, és akaratuk van, változtatni akarnak a világon, a tapasztalatokon.

Ennek felismerése már jelentős fordulatnak számít az önmegismerés útján, mert konkrétan rámutat, hogy tapasztalataink valójában arra szolgálnak, hogy a világot leíró meghatározásaink egyre pontosabbak legyenek. Meghatározásainkat kezdjük el figyelni a tapasztalatok során, és önmagunkat változtatjuk meg az által, hogy a valósághoz igazítjuk egyre pontosabban a meghatározásainkat.

A világ megismerése, és önmagunk megismerése ezen a pontok kapcsolódik össze végérvényesen, és megértjük, hogy a kettő valójában egy és ugyanazon dolog.

Itt kezdődik a valódi önismeret: azon kezdünk el dolgozni, hogy a világról alkotott meghatározásaink egyre pontosabbak legyenek.

Az énjeink egyre nagyobbra nőnek, mert egyre szélesedik a látókörünk, és egyre több meghatározás van jelen, szinte minden énállapotban. Ez a tudat érzékelésének a tágulása gyakorlatilag, ami korábban azért szűkült folyamatosan, mert az énjeink egyre inkább elkülönültek egymástól, így egy-egy szemüveg egyre kevesebb információt engedett át a tudat és az értelem elé, de egyre több értékeléssel és változtatási szándékkal.

A megismerés során ez megfordul, és egyre több meghatározásunk lesz a világról, melyek nem tartalmaznak semmilyen értékelést, így nem jelenik meg vágy, akarat általuk, és az értelme még pontosabban lesz képes leírni az érzékelt információkból a valóságban megjelenő tapasztalatokat.

A tudat valójában nem lesz nagyobb, mindig is korlátlan volt. A szemüvegeink lesznek egyre tisztábbak. Az énjeinkre szükségünk van, mert emberek vagyunk és emberek között élünk. Kapcsolódunk, létezünk kommunikálunk. De az ének egyre kevesebb értékelést végeznek és egyre nagyobb látókörűvé válnak, így alapjaiban változunk meg.

A változás viszont valójában nagyon kis lépcsőben történik.

Minden énünk meghatározások halmaza, és mi a meghatározásainkat változtatjuk meg, melyeket az énjeink felhasználnak önmaguk meghatározására, beépítenek a szemüvegekbe, önmagukba.

Nem a szemüvegek felismerése a lényeges, nem is kell azokat külön-külön meghatároznunk, hanem azok építőelemi. Az építőkockák a meghatározások, melyeket egyre tisztábban látunk napról napra, és így önmagunk változása a meghatározásaink tudatos megalkotásával, a megjelenő valósághoz való igazításával, egyre tudatosabb folyamattá válik, melyben egyre kevesebb akarat jelenik meg. Az akarat folyamatosan alakul át a világ megértésére irányuló szándékká, ami nem más, mint az értelem.

A szemüvegeken túl az értelem alkot meghatározásokat, melyeket a tudat lát, és azon keresztül nézi a világot.

Ha már nincs értékelés, nincs szemüveg sem, nincs semmilyen értékelés, mely a tapasztalatot megszínezi, így csak a tisztán érzékelt információ jut el a tudat elé. Az értelem pedig megalkotja a meghatározásait belőle.

Így az egyetlen entitás, amivel a tudat azonosulni tud az értelem marad.

A meghatározások láthatóságát pedig nem korlátozza semmi, mert nincs egyetlen szemüveg sem, ami bármilyen érzékelést tompítana.

Az önismeret valójában egyenlő a világ megismerésével, melyhez rendelkezésünkre áll az emberi test, amely a világ érzékelését teszi lehetővé, és az értelem, ami képes minden világot meghatározó törvényt felismerni az érzékelt tapasztalatokból.

Az énjeinkkel való azonosulás korlátozza az értelmet abban, hogy a világot megismerje, ezért szükséges felismerni az énjeinket. Az énjeink felismerése után már felismerjük az énjeink alkotóelemeit, a meghatározásainkat, és azokon keresztül felismerjük az értékeléseinket, a jó és gonosz tudást, mely az éneket bekorlátozza, beszűkíti.

Ez a felismerés nyitja meg a kaput a megismerés felé.

Elkezdjük megismerni önmagunkat, elkezdjük megismerni a világot olyannak, amilyen az valójában.

Illustration © Genesis Logic

Az ember minden meghatározása olyan információkból áll, ami az anyagi világ érzékeléséből származik. Az emberi test közvetíti az érzékszervek által az információkat, melyeket az értelem rendez formába: meghatározásokká.

Az információkat viszont nem csak érzékeljük a tapasztalatok által, hanem értékeljük is őket. Ez a jó és gonosz tudás, amit először szereztünk meg, az első olyan meghatározás, ami egy folyamat eredményeként, gyümölcsként értelmezhetünk. Az értékelés létrehoz egy olyan „érzékelést”, amit nem egy érzékszerv közvetít, hanem minden érzékeléshez hozzárendel egy „értéket”, ami a jó és rossz tengelyén elfoglalt helye az érzékelésnek.

Mindenről eldöntjük, hogy milyen az, amit megtapasztalunk. Ez által az értékelés által viszont nem csak megtapasztaljuk a megjelenő világot, hanem meg is akarjuk azt változtatni. Mivel az értékelés megjelenik, ezért megjelenik a változtatási szándék is. A szabad akarat az, amiről itt szó van, de nem az értékelés által született a szabad akarat, csak az értékelés miatt vált a szabad akarat változtatási szándékká. A szabad akarat az értékelés nélkül is jelen van az emberben, de mivel nincs értékelés így nincs változtatási szándék sem. A tapasztalatok során a szabad akarat így azt akartja tudni, hogy miért történik az, amit megtapasztal. A szabad akarat értékelés nélkül meg akarja érteni, hogy az, amit megtapasztal miért éppen úgy, történik, ahogy az megjelenik a tapasztalataiban, meg akarja érteni, hogy milyen törvények alapján jelenik meg az anyagi világ és milyen törvények szerint történik az, amit megtapasztal.

A megértés vágya úgy jelenik meg, hogy az értelem segítségével folyamatosan értelmes meghatározásokká rendezi az érzékszervek által közvetített információkat, és az ismétlődő tapasztalatok folyamatosan visszaigazolást nyújtanak arról, hogy a megalkotott meghatározások megfelelnek-e a megtapasztalt valóságnak. Ha a tapasztalatok nem felelnek meg az értelem által alkotott meghatározásoknak, akkor az új információk felhasználásával folyamatosan alakítja a meghatározásait a tudat, amíg azok teljes mértékben meg nem felelnek annak, amit megtapasztal.

Ez egy tökéletes folyamat, ami megismertet azzal, ami az anyagi világban megjelenik, megismertet Isten törvényeivel, de nem jelenik meg semmilyen képesség a megismerésen kívül. Isten viszont a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, nem csak azért, hogy képes legyen megismerni az Isten által meghatározott törvényeket, hanem azért is, hogy képes legyen törvényeket létre hozni: meghatározásokat alkotni.

A megismerés folyamata alatt eleve meghatározásokat alkotunk az érzékelt információkból, és az ismétlődő tapasztalatok alatt képessé válunk a meghatározásainkat folyamatosan módosítani, amíg azok minden körülmények között helyesen írják le a tapasztalatokat, de ez még mindig nem új meghatározás létrehozása, csak a meghatározások létrehozásának a képessége.

Új meghatározás csak úgy jöhet létre, ha igény keletkezik valami olyasmire, amit Isten még nem hozott létre. Ezt teszi lehetővé a jó és gonosz tudás, amit az ember megkapott Istentől, és ami által képes olyasmit meghatározni, ami még nincs, ami még nem létezik.

A világ Isten törvényei szerint létezik, de az ember meghatározásai éppúgy megjelennek az anyagi világban, mint Isten meghatározásai, ami alapján létezik. A különbség az Isten és az ember által alkotott meghatározások között az, hogy az Isten meghatározásai alapjaiban határozzák meg a világot.

Isten törvényei a következő tulajdonságokkal rendelkeznek: időtlenek és korlátlanok, megváltoztathatatlanok és eltörölhetetlenek. A létezés alapfeltételei. Az ember meghatározásai viszont nem időtlenek, nem korlátlanok, megváltoztathatóak és eltörölhetőek is. Isten törvényei meghatározzák a világot, az ember törvényei pedig alakítják azt, de csak az Isten törvényein belül. Mivel Isten törvényei időtlenek és korlátlanok, ezért az ember törvényei nem képesek megváltoztatni semmit sem, ami már létezik, és a világ Isten törvényei szerint létezik Időtlenül és korlátlanul.

Isten törvényei azért Időtlenek és korlátlanok, mert teljes harmóniában léteznek, semmilyen ellentmondás sincs Isten törvényei között. Az ember épp úgy képes teremteni, világot meghatározó törvényeket alkotni, mint Isten, de mivel Isten törvényei időtlenek és korlátlanok, ezért az ember által alkotott törvények csak időben és térben korlátozott módon képesek megjelenni. Az ember meghatározásai ellent mondhatnak egymásnak és Isten törvényeinek is, de csak Isten törvényei között képesek megjelenni, mert azok időtlenek és korlátlanok.

Ha az ember által alkotott meghatározások nem felelnek meg a valóságnak, akkor létrejön egy ellentétes meghatározás is, ami az ellentmondást kiegyensúlyozza, és az is megjelenik a világban az ember által megalkotott meghatározással együtt, de azt az ember nem ismeri, az is a tapasztalataiban fog megjelenni, hogy felismerhesse, mi hiányzik az általa megalkotott meghatározásból, amit az eddigi tapasztalatai alapján meg tudott fogalmazni.

Ezek alapján az értékelés nélkül is olyan meghatározásokat alkotunk, amik nem felelnek meg Isten törvényeinek, mert a tapasztalataink alapján kell azokat megalkotnunk, de nem lehetséges egy pillanat alatt megtapasztalni és megérteni Isten törvényeit, ezért időben haladva vagyunk csak képesek az információkat befogadni és feldolgozni. A megfelelő értelmezéssel viszont folyamatosan egyre jobban megismerjük Isten törvényeit. Nem jelenhet meg változtatási szándék, csak felismerjük a megjelenő ellentéteket a világban és így egyre pontosabb meghatározásokat alkotunk a tapasztalatainkból.

Az értékelés tesz képessé rá, hogy mást is képesek legyünk „akarni”, mint ami van. Az értékelés tesz képessé, hogy meg akarjuk változtatni azt, amit megtapasztalunk, ne csak megérteni akarjuk. A probléma abból adódik, hogy a változtatási szándék megvalósítása is az értelem felhasználásával lehetséges, és így az értelmet nem arra használjuk, hogy megismerjük a világot, hanem arra, hogy megváltoztassuk azt. Ezen felül pedig a változtatás szándéka létrehozza az elkülönülést is. A világ eddig a pontig létezett, de ha megjelenik a változtatás szándéka, akkor megjelenik az is, aki a változtatást véghez akarja vinni.

A létezésből így lesz elkülönült létezés, a Vagyokból így lesz Én vagyok.

Ebből az következik, hogy az Én vagyok is az ember meghatározásainak az egyike. Az Én vagyok épp úgy az időben megjelenő meghatározásaink egyike, mint minden más meghatározásunk, és megjelenik vele szemben az, ami megmutatja, hogy mi hiányzik még a meghatározásból, hogy az harmóniában tudjon létezni minden mással, ami már létezik.

Ha képesek vagyunk bármit akarni, ami még nem létezik, azt meg kell határoznunk, de a meghatározás az Isten által létező világban fog megjelenni, ezért megjelenik az ellentéte is, ami kiegyensúlyozza, hogy harmóniában létezzen a világ és ami benne van. Ha nem lehetséges, ha nem képes harmóniában létezni az, amit meg akarunk határozni a világban semmilyen ellentétes meghatározással sem, akkor az a meghatározás nem is jelenik meg, olyan formában, ahogyan azt mi meghatároztuk. Ami megjelenik a világban, az lehetséges, de lehetséges, hogy csak az időben lehetséges, mert valamivel szemben jelenik csak meg, mint minden az ember életében, mivel az ember, mint elkülönült én is csak az időben létezik a világban.

A megismerés által viszont, ha nem további változtatásokat határozunk meg, akkor a megjelenő tapasztalatokból a saját meghatározásunkat képesek vagyunk egyre pontosabban a megjelenő valósághoz igazítani, így meghatározhatunk olyasmit is, ami képes az Isten törvényeivel teljes harmóniában létezni. Ha ezt elérjük, ha minden tapasztalatunkban jelen van a meghatározásunk úgy, hogy semmilyen ellentét sincs már jelen, akkor a Kerúbok megjelennek az életünkben, akkor az Élet fáját is megismerjük, és az, amit meghatározunk, időtlen és korlátlan lesz.

Isten törvényeit is így ismerjük meg, meghatározzuk azokat a tapasztalataink alapján, így joggal feltételezhetjük, hogy bármit is alkotunk meg a világban, azt valójában Isten már megalkotta, csak a megismerés folyamatában nekünk minden a saját alkotásunknak tűnik, mert a megismerés folyamatában létrejön az én, ami olyan értelmezéseket alkot, ami szerint a megjelenő énünk cselekszik, változtat.

Az Én vagyok, az 1-es, egyértelműen a 7-essel szemben jelenik meg, ami a nem én vagyok, a megjelenő ellentét, és a kettő együtt megmutatja, hogy mi az, ami valójában létezik.

Az én által megjelent akarat is Isten akarata, de az én azonosul azzal. Elkülönült megfogalmazásként az Én vagyok létezik a világban az ellentétével együtt. Az énnel való azonosulás a megjelenő eseményeket az én akaratának megvalósulásaként értelmezi, mert az én változtatni akar. A világ megtörténik, de az én olyan szinten azonosul azzal, amit érzékel, hogy saját magaként, és saját akarataként értelmezi azt, ami történik.

Isten létezik valójában, és az ember által Isten jelenik meg, mint Én vagyok sok-sok formában, és a világot, melyet teremtett, megismeri minden lehetséges formában a legapróbb részletéig.

Isten fiai a tudat megjelenése a térben és az időben valahol, ahol a megjelenő valóság érzékelése megtörténik, és egy én elkülönül az értelmezések alapján a világtól, ami valójában időtlenül és korlátlanul létezik teljes harmóniában.