Én vagyunk

AI-generated (ChatGPT)Illustration © Genesis Logic

Az Én Vagyok élménye egészen egyedi, de mivel az emberi test az érzékelésre van optimalizálva, tervezve, ezért csak az után válik lehetségessé felismerni, hogy kik is vagyunk valójában, amikor már elég jól strukturált énállapot hálózatunk alakult ki, és létrejön bennünk a vágy, önmagunk mibenlétének megismerésére is.

A vágy létrehoz néhány olyan meghatározást bennünk, ami önmagunkra irányítja a figyelmünket, és ekkor elkezdődik a „keresővé válás”.

Keresőként elkezdjük önmagunkat megfigyelni, és felismerni az egót, ami nem egy egységes személyiség, hanem különböző élethelyzetekre optimalizált ének, személyiségek halmaza.

A kereső énünk is kialakul, aki már felismeri az egót, szembe helyezkedik vele, mint egy ellentétpár jelenik meg bennünk a kereső én és az egó, amit a kereső én felismer és megismer.

Tovább mélyülve az önmegfigyelésben felfedezzük, hogy ezek az ének valójában olyanok, mint a szemüvegek. Nem találunk egy eredő-ént, aki minden én felett állna, hanem csak a színtiszta tudat van a szemüveg mögött, amit az én szemüvegek tesznek személyiséggé.

A kereső énünket is elkezdjük látni, de nem azért, mert más tudatállapotba kerülünk, hanem azért, mert a kereső énünkből is egyre több én alakul ki. Egyre szaporodnak az önmegfigyelés során a meghatározások, melyeket megalkotunk önmagunk megfigyelése során, és egyre több féle módon látjuk önmagunkat. Ez vezet az egyre több féle kereső én kialakulásához, melyek közül néhány már a kereső énjeinket is képes érzékelni, látni, mert szembehelyezkedik velük, hogy önagát képes legyen meghatározni.

Felismerjük az én alkotás mechanizmusát, mely megmutatja, hogy minden értelmezésünk kapcsolódik valamilyen énhez, valamelyik személyiségünkhöz. Azok a meghatározásaink pedig, melyekben teljesen biztosak vagyunk és a tapasztalataink is alátámasztják őket, egyre több énünkbe beépül.

A tudatnak nincs személyisége, nem tud Én Vagyok lenni, csak ha meghatározásokat alkot a tapasztalataiból, és azokkal azonosul. A meghatározásainkkal való azonosulás tesz bennünket Énekké,

Az én vagyok élménye ott kezdődik, amikor egy szemüveg felkerül a tudat érzékelésére. Az érzékszerveink által közvetített információk és a tudat közé bekerül egy szemüveg, ami meghatározásokat tartalmaz és azt mondja:

1. Ilyennek látom a világot, így értelmezem azt, amit érzékelek.
2. Ezért Ez Vagyok Én!

Innentől kezdve már nem csak látjuk a tapasztalatainkat, hanem a már meglévő meghatározásaink alapján eldöntjük róluk, hogy azok milyenek. Ez az alma a fáról, most már a korábbi meghatározásaink szerint mi döntjük el, hogy mi jó, és mi nem jó. Ez alapján pedig már nem csak megéljük a tapasztalatainkat, hanem meg is akarjuk határozni, hogy mi történjen.

Nem megérteni akarjuk a világot, azt, hogy mi miért történik úgy, ahogy történik, milyen törvényszerűségek alapján működik a világ, hanem meg akarjuk szabni, hogy mi történjen.

A tudat önmagában nem képes énnek értelmezni az információkat, melyeket az emberi testen keresztül érzékel, de az értelem meghatározásokká rendezi az érzékelt információkat, felismeri az ismétlődéseket és a törvényszerű működést, és ezek a meghatározások meghatározzák az énjeinket. Ezek vagyunk mi. Minden, amit képesek voltunk megérteni a világ működéséből. Ezekből állnak az énjeink, amikkel azonosulunk.

A tudat csak azzal a meghatározással azonosul, ami azt mondja ki, hogy Ez Vagyok Én, és ez a meghatározás egy nagy csomó meghatározást kapcsol magához, amik a szemüvegbe kerülnek, és ezeken keresztül érnek el a tudathoz az érzékelt információk, melyekből az értelem aztán további meghatározásokat alkot.

Az én nem egyetlen meghatározás és nem is egységes. Az a bizonyos szemüveg valójában sok-sok különböző szemüveget jelent, melyek külön-külön is összetettek, amiket mi folyamatosan cserélgetünk az épp megélt tapasztalatok szerint. Teljesen másként határozzuk meg önmagunkat különböző élethelyzetekben. Nem egyszerűen másképp viselkedünk más-más emberekkel szemben, más-más élethelyzetekben, hanem teljesen más énünk jelenik meg. Cserélgetjük a „szemüveget” igényeinknek megfelelően. Úgy képzelhetjük el a legjobban az énjeinket, ha elképzelünk egy nagy halmazt, amiben minden meghatározásunk benne van. Ezekből egy-egy adag meghatározás alkot egy-egy ént, amit egy körrel tudnánk ábrázolni, ami meghatározásokat tartalmaz. Ezek az én-körök átfedhetik egymást, egy-egy nagyobb körben akár teljes egészében benne lehet egy kisebb kör, vagy akár több is, de teljesen elszigetelt énünk is lehet, ami nem osztozik egyetlen meghatározáson sem egyetlen másik énünkkel sem, mint a kereső énünk akkor, amikor elkezdjük feltenni a kérdést: Ki vagyok én?

Meghatározott énjeink vannak minden élethelyzetre, amik rendszeresen megjelennek az életünkben. Meghatározott énünk van arra az esetre, ha a főnökünkkel beszélünk, arra az esetre, ha a kollégánkkal, de esetleg teljesen más meghatározott énünk van egy másik kollégával való kapcsolatban, más otthon, a feleségünkkel szemben, és más a gyermekünkkel szemben, más a boltban az eladóval szemben, vagy a benzinkúton, és az újságosnál… Lehetne sorolni bármeddig, mert minden visszatérő élethelyzetre van egy-egy énünk, egy-egy „szemüveg”, ami szerint megjelenünk. Új, nem visszatérő élethelyzetekben pedig a meglévő énjeink közül azt használjuk, ami a legmegfelelőbbnek tűnik éppen, de ha semmi sem tűnik megfelelőnek, akkor gond nélkül létrehozunk egyet a rendelkezésre álló meghatározásokból, egy pillanat alatt létrehozunk egy újabb kört, mely a legmegfelelőbb meghatározásokat foglalja magában. Ha a helyzet hasonlít valamelyik olyan helyzetre, amire jól bevált énünk van, akkor azt használjuk, de ha változik a helyzet, akkor gond nélkül váltunk másik énállapotra, másik „szemüvegre”. Mindez tudattalanul történik, amíg fel nem ismerjük mindezt.

A helyzet ennél még egy kicsit bonyolultabb, mert ugyanarra az élethelyzetre, ugyanazzal a személlyel szemben, több énünk is megjelenhet. Például a főnökünkkel szemben másként viselkedünk, ha egyetértünk vele, mint amikor másként látjuk a dolgokat. Ilyenkor nem egyszerűen másként viselkedünk, hanem másik énünk is jelenik meg. Például lehet egy „mindent elintéző” énünk, egy „mindent jobban tudó” énünk, egy „fogalmam sincs” énünk, vagy egy „ezt nem tudom megcsinálni” énünk, sőt még rengeteg más lehetőség is fennáll, de néhány nagyon gyakori énállapotot használunk általában, mindig azt, amit a legmegfelelőbbnek találunk.

Az énjeink megértése nélkül mindig védelmezzük az énjeinket, mindig épp azt, amin keresztül a világot szemléljük, és ha a megjelenő valóság ellent mond annak, amit képviselünk, akkor azt úgy védelmezzük, mint a saját életünket. Sokszor ez a védekezés úgy nyilvánul meg, hogy gyorsan lecseréljük a „szemüveget” egy olyan énre, amelyik nagyon jól tud védekezni és konfrontálódni.

Felismerve az én működését, könnyen felismerhetjük, hogy valójában énjeink vannak, sok-sok különböző én-szemüveg, melyen keresztül a világot figyeljük és értelmezzük. Mindig a legmegfelelőbb szemüveget használjuk, hogy a lehető legjobb választ tudjuk adni a megjelenő tapasztalatokra. Mindez tudattalanul működik, de amint felismertük, elkezd tudatossá válni. Maga a felismerés, a megértés hat, nem kell semmi erőfeszítés hozzá, nem egy meditációs gyakorlat eredménye lesz az ének felismerése, hanem a megértés eredményezi. Először csak utólag vagyunk képesek felismerni és meghatározni, hogy milyen énünk is jelent meg pár perce, vagy épp még korábban, de mivel felismerjük önmagunkat, ezért ez a tudatos jelenlét egyre közelebb kerül a jelenhez.

Minél jobban megismerjük önmagunkat, minél jobban felismerjük énjeinket, annál inkább képesek leszünk felismerni azt is, hogy a megjelenő tapasztalatot nem tisztán érzékeljük, hanem valamelyik énünkön keresztül értékeljük és értelmezzük azt, amit tapasztalunk. Az értékelés és az értelmezés pedig megváltoztatja a tapasztalatot, melyet az énünk tesz a tapasztalattal. A valóság megjelenése így válik értékelté, jóvá vagy rosszá. Amikor látjuk az énünket is, mert a tapasztalatban már felismerjük, hogy most ezt jónak-rossznak-bármilyennek értékeljük, mert ilyenek-olyanok-amolyanok vagyunk, akkor ismerjük fel a tapasztalatban az értékelés folyamatát és a megjelenő énünk is „megjelenik” előttünk.

Az én felismerése nagyon becsapós tapasztalat, mert amikor megjelenik az igény bennünk, hogy az énjeinket felismerjük, az is egy énállapot. Létrejön egy olyan énünk, ami meg akarja ismerni a többi ént is, amivel a tudat azonosul az életünk során. Az életünk, a tapasztalataink a testünkhöz kötöttek, a testünk érzékszervei meghatározzák helyileg a tapasztalatainkat, ezért a megalkotott meghatározás az énjeink között jön létre, de olyan én lesz, ami képes meglátni, megismerni a többi, már létező énállapotot. Létrejön egy olyan szemüveg, mely felismeri a többi szemüveg létezését és képes is azokat megismerni.

Ezt azért lényeges felismerni, hogy a megjelenő ént, ami megismerni igyekszik önmagát a többi én megismerésével, ne értékeljük túl, ne azonosítsuk valami „felsőbb én” -ként, mert épp olyan én ez is, mint az összes többi. Egy szemüveg, amin keresztül úgy érzékeljük a tapasztalatainkat, hogy az énjeinket is képesek vagyunk felismerni és megismerni közben. Ennek az énnek a megismerése nem fog még egy felsőbb ént igényelni, mert ha felismerjük, akkor önmagában, azaz vele azonosulva is képesek vagyunk „látni”. Látni, azaz érteni, értelmezni, hogy ezen az énen keresztül jut el a tudathoz az információ, amit tapasztalunk, de ha valamelyik énünk is jelen van a tapasztalatban, akkor annak az énnek az értelmezése szerint értékelést is kap a tapasztalat, amit érzékelünk.

Gyakorlatilag első szám 3. személyben jelennek meg az énjeink a tapasztalatainkban, de ez az azonosulás valójában ingadozik. első szám 1. személy és 3. személy között ugrál a tudat, az azonosulás, mert az énállapotok megéléséhez szükséges az azonosulás. Az „én vagyok” a teljes azonosulás, és az „ott van az énem, ami megjelenik” az az énünk érzékelése egy másik énállapotból. Az én megjelenéséhez viszont szükséges a teljes azonosulás, mert az „én vagyok” élménye nélkül nem lehetséges létezni emberként.

A folyamat gyakorlatilag egy ismétlődő ciklus. Meghatározzuk az ént, amivel azonosulunk, majd ezen az énen keresztül újabb és újabb meghatározásokat hozunk létre, melyek újabb és újabb énekként jelennek meg az életünkben. Ezekkel az énekkel azonosulva éljük az életünket, melyek még több meghatározást hoznak létre. Az énekkel való azonosulás során megjelennek ellentmondások az énjeink között.

Ennek az egésznek a felismerése rámutat a lényegre:

Az énjeink valójában meghatározásokból állnak.

Ezek a meghatározások énekké állnak össze, hogy egy-egy élethelyzetben a legoptimálisabb reakciókat tudjuk adni, ne kelljen folyamatosan minden meghatározásunkon keresztül néznünk a világra, de valójában minden meghatározásunk a világról mi vagyunk.

A mentális teher csökkentése az, hogy egy-egy énbe tömörített meghatározás-halmazon keresztül nézzük a világot, mint most ez vagyok én.

Az énjeink gyakorlatilag azért különülnek el, hogy az egymásnak ellentmondó meghatározásaink létezni tudjanak, ne öljék ki egymást. Az elkülönülő énjeink elkülönülten tartják az egymásnak ellentmondó meghatározásainkat, és így azok mind létezni tudnak bennünk.

Ezek a meghatározások mondanak egymásnak ellent, de mivel mindegyik oldalt védelmezzük egy-egy énünk által, ezért az énjeink között jelenik meg a feszültség, mint belső feszültség.

Ez a felismerés döntő jelentőségű, hogy felismerjük, valójában minden énünk meghatározások összessége, tehát végső soron a meghatározásaink vagyunk, melyeket a tapasztalatainkból alakítottunk ki.

A további tapasztalataink pedig a meghatározásainkat tesztelik, hogy mennyire felelnek meg a valóságnak, de mivel énállapotok szerint kisebb csoportokba rendeződtek a meghatározásaink, ezért ezek önálló entitássá váltak, és akaratuk van, változtatni akarnak a világon, a tapasztalatokon.

Ennek felismerése már jelentős fordulatnak számít az önmegismerés útján, mert konkrétan rámutat, hogy tapasztalataink valójában arra szolgálnak, hogy a világot leíró meghatározásaink egyre pontosabbak legyenek. Meghatározásainkat kezdjük el figyelni a tapasztalatok során, és önmagunkat változtatjuk meg az által, hogy a valósághoz igazítjuk egyre pontosabban a meghatározásainkat.

A világ megismerése, és önmagunk megismerése ezen a pontok kapcsolódik össze végérvényesen, és megértjük, hogy a kettő valójában egy és ugyanazon dolog.

Itt kezdődik a valódi önismeret: azon kezdünk el dolgozni, hogy a világról alkotott meghatározásaink egyre pontosabbak legyenek.

Az énjeink egyre nagyobbra nőnek, mert egyre szélesedik a látókörünk, és egyre több meghatározás van jelen, szinte minden énállapotban. Ez a tudat érzékelésének a tágulása gyakorlatilag, ami korábban azért szűkült folyamatosan, mert az énjeink egyre inkább elkülönültek egymástól, így egy-egy szemüveg egyre kevesebb információt engedett át a tudat és az értelem elé, de egyre több értékeléssel és változtatási szándékkal.

A megismerés során ez megfordul, és egyre több meghatározásunk lesz a világról, melyek nem tartalmaznak semmilyen értékelést, így nem jelenik meg vágy, akarat általuk, és az értelme még pontosabban lesz képes leírni az érzékelt információkból a valóságban megjelenő tapasztalatokat.

A tudat valójában nem lesz nagyobb, mindig is korlátlan volt. A szemüvegeink lesznek egyre tisztábbak. Az énjeinkre szükségünk van, mert emberek vagyunk és emberek között élünk. Kapcsolódunk, létezünk kommunikálunk. De az ének egyre kevesebb értékelést végeznek és egyre nagyobb látókörűvé válnak, így alapjaiban változunk meg.

A változás viszont valójában nagyon kis lépcsőben történik.

Minden énünk meghatározások halmaza, és mi a meghatározásainkat változtatjuk meg, melyeket az énjeink felhasználnak önmaguk meghatározására, beépítenek a szemüvegekbe, önmagukba.

Nem a szemüvegek felismerése a lényeges, nem is kell azokat külön-külön meghatároznunk, hanem azok építőelemi. Az építőkockák a meghatározások, melyeket egyre tisztábban látunk napról napra, és így önmagunk változása a meghatározásaink tudatos megalkotásával, a megjelenő valósághoz való igazításával, egyre tudatosabb folyamattá válik, melyben egyre kevesebb akarat jelenik meg. Az akarat folyamatosan alakul át a világ megértésére irányuló szándékká, ami nem más, mint az értelem.

A szemüvegeken túl az értelem alkot meghatározásokat, melyeket a tudat lát, és azon keresztül nézi a világot.

Ha már nincs értékelés, nincs szemüveg sem, nincs semmilyen értékelés, mely a tapasztalatot megszínezi, így csak a tisztán érzékelt információ jut el a tudat elé. Az értelem pedig megalkotja a meghatározásait belőle.

Így az egyetlen entitás, amivel a tudat azonosulni tud az értelem marad.

A meghatározások láthatóságát pedig nem korlátozza semmi, mert nincs egyetlen szemüveg sem, ami bármilyen érzékelést tompítana.

Az önismeret valójában egyenlő a világ megismerésével, melyhez rendelkezésünkre áll az emberi test, amely a világ érzékelését teszi lehetővé, és az értelem, ami képes minden világot meghatározó törvényt felismerni az érzékelt tapasztalatokból.

Az énjeinkkel való azonosulás korlátozza az értelmet abban, hogy a világot megismerje, ezért szükséges felismerni az énjeinket. Az énjeink felismerése után már felismerjük az énjeink alkotóelemeit, a meghatározásainkat, és azokon keresztül felismerjük az értékeléseinket, a jó és gonosz tudást, mely az éneket bekorlátozza, beszűkíti.

Ez a felismerés nyitja meg a kaput a megismerés felé.

Elkezdjük megismerni önmagunkat, elkezdjük megismerni a világot olyannak, amilyen az valójában.

CF