1. Fejezet
„1. Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.”
Kezdetben meghatározta Isten a törvényeket, melyek meghatározzák az anyagi világ létezését, és megjelent az anyagi világ.
„2. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.”
Az anyagi világ kezdetben élettelen volt. Tudatosság nélkül létezett a világ, de a tudat már létezett. A tudat nincs sem az anyagi világban, sem a törvények világában, mindezek előtt létezett, mert nem szerepel a lélek a teremtett dolgok között.
„3. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.”
Isten meghatározta az értelmet, ami felismeri a törvények közötti összefüggéseket.
„4. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.”
És látta az Isten, hogy az értelem eléri célját, amiért meghatározta azt, és elválasztotta a tudatos létet a tudattalan létezéstől, a megismerés növekedése a világosság növekedése.
„5. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap.”
Isten elnevezte a tudatos ént Nappalnak, a tudattalan ént pedig Éjszakának. A napok szerint sorban fog a tudattalan tudatossá válni, a törvények struktúrája szerint válik a tudattalan tartalom tudatossá.
„6. És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, a mely elválaszsza a vizeket a vizektől.”
Isten újabb törvényt határoz meg: érzékelhetővé válik, megszilárdul a jelen, melyben megtapasztalhatóvá válnak a törvények, így az időben haladva megismerhetővé válnak a törvények a tudat számára.
„7. Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől. És úgy lőn.”
Isten meghatározza az idő feltételeit, és a jelennel elválasztja a múltat és a jövőt. A jelen pedig a megtapasztalható valóság lett, amit érzékszerveinkkel érzékelni képesek vagyunk.
„8. És nevezé Isten a mennyezetet égnek: és lőn este, és lőn reggel, második nap.”
Isten Égnek nevezi a jelent. És megjelent a jelenben a megtapasztalható valóság, mint véget nem érő folyamat, melyben megjelennek az ember számára a tapasztalatokban a létezést meghatározó törvények.
„9. És monda Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz. És úgy lőn.”
Isten meghatározza a tapasztalatok sorát, melyek megjelennek a jelenben és melyek által megtapasztalhatóvá válnak a törvények a tudat számára.
„10. És nevezé Isten a szárazat földnek; az egybegyűlt vizeket pedig tengernek nevezé. És látá Isten, hogy jó.”
Isten a jelenben megjelenő tapasztalatokat, mint a megismerés helyét, Földnek nevezi el, a tapasztalatok végtelen sorát pedig Tengernek. Isten látja, hogy a meghatározásai elérik céljukat a gyakorlatban.