1. Fejezet
„1. Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.”
Kezdetben meghatározta Isten a törvényeket, melyek meghatározzák az anyagi világ létezését, és megjelent az anyagi világ.
„2. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.”
Az anyagi világ kezdetben élettelen volt. Tudatosság nélkül létezett a világ, de a tudat már létezett. A tudat nincs sem az anyagi világban, sem a törvények világában, mindezek előtt létezett, mert nem szerepel a lélek a teremtett dolgok között.
„3. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.”
Isten meghatározta az értelmet, ami felismeri a törvények közötti összefüggéseket.
„4. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.”
És látta az Isten, hogy az értelem eléri célját, amiért meghatározta azt, és elválasztotta a tudatos létet a tudattalan létezéstől, a megismerés növekedése a világosság növekedése.
„5. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap.”
Isten elnevezte a tudatos ént Nappalnak, a tudattalan ént pedig Éjszakának. A napok szerint sorban fog a tudattalan tudatossá válni, a törvények struktúrája szerint válik a tudattalan tartalom tudatossá.
„6. És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, a mely elválaszsza a vizeket a vizektől.”
Isten újabb törvényt határoz meg: érzékelhetővé válik, megszilárdul a jelen, melyben megtapasztalhatóvá válnak a törvények, így az időben haladva megismerhetővé válnak a törvények a tudat számára.
„7. Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől. És úgy lőn.”
Isten meghatározza az idő feltételeit, és a jelennel elválasztja a múltat és a jövőt. A jelen pedig a megtapasztalható valóság lett, amit érzékszerveinkkel érzékelni képesek vagyunk.
„8. És nevezé Isten a mennyezetet égnek: és lőn este, és lőn reggel, második nap.”
Isten Égnek nevezi a jelent. És megjelent a jelenben a megtapasztalható valóság, mint véget nem érő folyamat, melyben megjelennek az ember számára a tapasztalatokban a létezést meghatározó törvények.
„9. És monda Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz. És úgy lőn.”
Isten meghatározza a tapasztalatok sorát, melyek megjelennek a jelenben és melyek által megtapasztalhatóvá válnak a törvények a tudat számára.
„10. És nevezé Isten a szárazat földnek; az egybegyűlt vizeket pedig tengernek nevezé. És látá Isten, hogy jó.”
Isten a jelenben megjelenő tapasztalatokat, mint a megismerés helyét, Földnek nevezi el, a tapasztalatok végtelen sorát pedig Tengernek. Isten látja, hogy a meghatározásai elérik céljukat a gyakorlatban.
„11. Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge fűvet, maghozó fűvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn.”
Isten meghatározza a tapasztalatok fajtáit: az élet alapvető folyamatait, az ismétlődő folyamatokat, melyek eredménye lehetővé teszi megismétlődésüket, a felhasználható tudást adó folyamatokat, melyeket megismerve elő is tudunk idézni, fel tudjuk használni.
„12. Hajta tehát a föld gyenge fűvet, maghozó fűvet az ő neme szerint, és gyümölcstermő fát, a melynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.”
Megjelennek az anyagban is az életet meghatározó folyamatok, az ismétlődő, önmagát reprodukáló, és a tapasztalataink által megismerhető folyamatok, melyek alapfeltételeit megismerjük, megértjük, felhasználhatóak számunkra. Isten látja, hogy a létrehozott tapasztalatok megmutatják az embernek a világ törvényeit, képes lesz az Ember azokat megismerni és megérteni.
„13. És lőn este és lőn reggel, harmadik nap.”
És megjelent a világban az Isten által meghatározott tapasztalatok sora, melyeket az ember meg fog ismerni a tapasztalatai által az értelme és az érzelmei által, ahogy azt Isten meghatározta.
„14. És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválaszszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek.”
Isten meghatározza az értelem és érzelem hatását az énre, mely elválasztja a tudott tudást a megismerhető tudástól, mely tudattalan. A megszerezhető tudás elemeit is meghatározza, ezek megismerését konkrét tapasztalatokhoz köti. A megismerés sikerélmény, ünnep a tudatos én számára. A tudásunkat megerősítő tapasztalatok bizonyosságot adnak tudásunkkal kapcsolatban, megingathatatlan hitet, konkrétan megfogalmazott és beigazolódott tudást.
„15. És legyenek világítókul az ég mennyezetén, hogy világítsanak a földre.”
Isten úgy rendeli, hogy az értelem és az érzelmek mutassák meg a jelenben megélt tapasztalataink által a törvényeket.
„16 Teremté tehát Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjjel; és a csillagokat.”
Isten meghatározta, hogy a megszerzett tudásunk határozza meg a tudatos énünket, a tudattalan tartalma, az érzelmek pedig a tudattalan énünket, és külön-külön meghatározottak a tudás elemei, melyeket megismerünk a tapasztalatok által.
„17. És helyezteté Isten azokat az ég mennyezetére, hogy világítsanak a földre;”
Isten az értelem és az érzelem megismerési képességét az örökkévaló jelenbe helyezi; a tudatosság fényénél mutatkozik meg az anyagi világban megélt tapasztalataink értelme.
„18. És hogy uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és elválaszszák a világosságot a setétségtől. És látá Isten, hogy jó.”
A megélt tapasztalataink eljuttatnak a megértésig, megismerjük a tudatos és tudattalan létezést azáltal, hogy azonosulunk azzal, amit képesek vagyunk megérteni. Az érzelmeinkkel pedig azonosítjuk azt, amit nem ismerünk (még). Isten látja, hogy ez megvalósul, mert Ő teljességében látja a teremtést, nem idővonalon, mint mi.
„19. És lőn este és lőn reggel, negyedik nap.”
És megjelenik a világban az értelem, az érzelem és a konkrét törvények a tudat által megismerhető módon.
„20. És monda Isten: Pezsdűljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől; és madarak repdessenek a föld felett, az ég mennyezetének színén.”
Isten meghatározza az érzelmeket és a törvényeket, mint információkat a tudat által felfogható módon.
„21. És teremté Isten a nagy vízi állatokat, és mindazokat a csúszó-mászó állatokat, a melyek nyüzsögnek a vizekben az ő nemök szerint, és mindenféle szárnyas repdesőt az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.”
És megjelennek az érzelmek és az információk a világban, és az információkból álló értelmezések, melyek már jelentéssel bírnak az értelem számára. Isten látja, hogy az időben haladva a tudat mindezt megismeri.
„22. És megáldá azokat Isten, mondván: Szaporodjatok, és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizeit; a madár is sokasodjék a földön.”
Isten meghatározza az érzelmek megjelenését, melyek a tapasztalatok sorában a tudattalanul jelen lévő törvényeket jelenítik meg, míg az információk növekedése a jelenben megélt tapasztalatok alatt az értelem segítségével konkrét meghatározásokká állnak össze a tudatos én számára.
„23. És lőn este és lőn reggel, ötödik nap.”
A tapasztalatok sorában az épp megismerendő törvények információkként jelennek meg, a nem ismert törvények pedig érzelmek formájában jelennek meg a tudat számára. Minden tapasztalathoz, minden időben és minden helyen hozzárendelődnek az érzelmek és az információk minden ember minden tapasztalatához.